Leitner Levente
(1990, Budapest)
Leitner Levente munkamódszerének sarokpontja, hogy a kész mű kétértelmű és nyitott, humoros és egyben ironikus legyen, valamint reflektáljon társadalmi kérdésekre is. Legfrissebb művei a karantén alatti időszak tapasztalataira épülnek. Magáról a konkrét műtípusról már tavaly, a Derkovits-ösztöndíjasok kiállításán bemutatott munkája kapcsán is beszélt Leitner; az ott kiállított mű egy dobozszerű, de nyitott keretbe zárt, hatalmas Pinocchio-orrot viselő maszk volt, amelynek szemén keresztül a látogatók kitekinthettek a valóságon kívüli valóságra. Ekkor vázolta fel azt a tervét – átlényegítve a világjárvány egyszerre hasznos és utálatos részét képező tárgy fogalmát, egyúttal visszautalva annak eredeti, magasztosabb rendeltetésére –, hogy az év minden napján készít egy-egy maszkot. Az így megvalósuló installáció végeredményképpen kiadja a tökéletes hangulatingadozás parafrázist.
Leitner Incognito című egyéni kiállítása a fent említett projekt egyik tematizált elágazása volt. A művek elkészítésekor fontos inspirációként szolgált a Kalkriese-maszk, amelyet a híres, germán Arminius (németül Hermann) heruszk vezér ellen vívott, a rómaiak súlyos vereségével végződő teutoburgi csata helyszínén találtak. Arminius, aki római fogolyként olyan neveltetést kapott, amelyhez komoly katonai kiképzés is társult, ismerte a rómaiak taktikáját, így sikeresen összekovácsolta a germán csapatokat – ez volt az első eset, amikor a germán törzsek összefogtak, s a mintegy 20 000 főt számláló római haderő néhány katona kivételével mind elpusztult. A váratlan végkifejletű csata helyszíne mellett talált Kalkriese-maszk többek között azért keltette fel a művész érdeklődését, mert a germán származású római katonáknak a szinte teljes arcot lefedő maszktípust kellett viselniük „barbár” vonásaik eltakarására városi felvonulásaik során. Leitner szobrai stílusosan reflektálnak az imént említett jelenségre: „uniformizált” Kalkriese-maszk vázai installálásuk által a régészeti feltárásból előkerült anyagok bemutatásának azt a módját idézik meg, amikor nem az egymás melletti, minden értéket egyenlőnek tekintő szemlélet dominál, hanem a súlyozás, a kiemelés; azon harcizsákmány-típusra emlékeztetnek bennünket, amikor az ellenség fejét a lándzsa hegyére tűzték. A maszkok címei többször is a csatára utalnak (van a megvadult transzban harcoló, a medve, a farkas és a vaddisznó kultuszát ápoló berserker – amilyenek feltűnnek a száz évvel későbbi Traianus-oszlopon is), vagy tágabb értelemben a háborúra; van gyalogsági és van dühös maszk, és egy fekete testpáncél is, megkoronázva a maszk feletti sikerdísszel. A sisakdíszek egyszerre jelezték az illető rangját, és törzsi (légióbeli) hovatartozását. Leitner alkotásai egy fiktív csata helyszínén talált felszerelések, amelyek egyúttal önálló életre kelnek. Láthatóan egy alternatív világból származnak. A megjelenített karakterek, mint a hétköznapi emberek kiégett alfaverzióinak maszkjai, az unikornis birkózó, vagy a duct tape szalaggal teletekert, csillogó fekete vért felsejlő alakja, az uniformizált plasztik eldobható világ kiszolgáltatott fragmentumai. A fancy, posztapokaliptikus fantáziavilág „védőpajzsai”, egy nyugtalanító vízió kiragadott előtükreiként a kiégés és az őrület reprezentációi.
Leitner Levente korábbi, 2021 nyarán rendezett, Bencs Dániellel közös Éden című kiállításának fókuszában a paradicsomi állapotok újraértelmezése állt, amelynek során a modern motívumok klasszikus kompozíciókkal és ősi szimbólumokkal kerültek szimbiózisba a hétköznapi tevékenységek mögött rejlő misztériumok felfedezése során. Az ősi rituálék kozmikus kapcsolatai akár egy kerti locsolást is átjárhatnak, hiszen általa újra összeköttetésbe kerülünk az anyatermészettel. A tücsökzaj, az összegabalyodó kerti slag, a könyékig csorgó dinnyelé, mind-mind a nyári életérzés alapelemei közé tartoznak. A művészek ezt a végtelenül gondtalan, idilli hangulatot idézték meg a festészet és a szobrászat eszközeivel. A gyümölcsök édes íze, egy csokor virág illata feledtetheti velünk világunk szorongató átláthatatlanságát, és pillanatnyi feloldódást adhat a lét tiszta örömében.
Leitner már egyetemi évei alatt sokat dolgozott filmes projektekben, háttérdíszletesként és kosztümtervezőként. A filmekben használt páncélok, fegyverek sok esetben könnyűek: az erre alkalmas, jól formázható műgyantából készülnek szobrai is. A művész, mivel igen régóta használ káros és szennyező műanyagokat, 2018-ban erre reflektálva Sallay Dániellel együttesen egy külön projektet is készített (Uretánia). Ezen a “kietlen, sötét helyen” olyan szerves polimerektől függők, majd azonosulók (urencholyások) élnek, akik csak műanyagokat fogyasztanak, miáltal maguk is eldobható termékké, rabszolgává válnak. Az Uretániában élő hibrid lények világa mutatkozik meg legújabb szobrokban is. Van ebben a piedesztálra emelt plasztikvilágban valami nyugtalanítóan nyomasztó, még ha befigyel itt-ott a humor is. Egyik sisakjának „koponyájából” például egy PET-palack kupakos vége kandikál ki, mintegy felkészülve az újratöltés bármilyen esélyére, lett légyen az új fogyasztási trend, megváltozott politikai lózung, új gyűlölni vagy szeretni való. A kiégés és őrület reprezentációiként e művek valóban egy fiktív háború mementói, s nagyon is hétköznapi tapasztalatainkból táplálkoznak, miközben a klímakatasztrófába száguldó napjainkat nem tagolja más, mint az ilyen-olyan vészhelyzetek, alternatív valóságértelmezések sorjázása.
Kiállítások
Leitner Levente: Incognito
Bencs Dániel, Leitner Levente: Éden